„… ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?” (17.)
Ki vagyok én, hogy ne azt tegyem, amire egyszer a Nagy Alkotó megalkotott engem? Ki vagyok én, hogy a szememmel, melyet arra kaptam, hogy lássak – mélyére a természetnek, az ember szíveknek, az élethelyzeteknek – csak bámulok és nézek, meredten előre. Ki vagyok én, hogy a kezemmel, melyet arra kaptam, hogy adjak – egy simogatást, amely erőt ad, egy kézszorítást, ami a barátságról biztosít, kapaszkodót, mely a helyzetek fölé emel, egy pohár vizet a szomjazónak – beintek a világnak, vagy csak ölembe ejtem, fáradtan és erőtlen. Ki vagyok én, hogy a lábammal, melyet arra kaptam, hogy menjek – elébe az elesőnek, ismeretlenbe elvinni a remény szavát, betoppanjak váratlan: másoknak örömöt szerezve, meglátogassam az elesettet – csak toporgok tétlen, vagy gáncsolok elvtelen. Ki vagyok én, hogy a lényemmel, melyet arra kaptam, hogy visszatükrözzem az én Mennyei Atyámat – megmutatva, hogy nincs megbocsáthatatlan vétek, nincs eljátszható esély, nincs reménytelen élet, de van mindent megbocsátó szeretet, mindig előre mutató reménység, és van naponta megújuló kegyelem – csak önmagam képmása tudok lenni. Ki vagyok én, hogy az énemmel, melyet arra kaptam, hogy „én” legyek – a legszeretőbb Atya, legszeretettebb gyermeke, aki ezt a szeretetet adja tovább mindenkinek ezen a világon, aki megmutatja az embereknek, hogy Isten szeretetében élni jó – csak akadályozom az Istent? Ki vagyok én? Csak egy akadály? Isten nem annak tekint téged. Mert a kérdés, hogy „ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent” pontosan azt jelenti: nem kell, hogy akadályozzam Őt! Emberségem, énem, lényem, kezem, lábam, mindenem arra teremtetett, hogy ne akadályozzam Őt, hanem teret engedjek neki.
