„A császáré” – felelték. Jézus erre kijelentette: – Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (21.)
Ahogy öregszem (nem kell neked tudni mindent, de már túléltem a Főnök Fiát!!!), úgy veszem észre magamon, hogy mennyire nem elégítenek ki a felszínes válaszok és magyarázatok. Sem a saját életem dolgai, sem az Isten szent dolgai tekintetében. Nagyon gyakran érzem azt, hogy tele az életünk felszínes válaszokkal, amiket merő jóindulatból el is fogadunk, hiszen pillanatnyilag jó kis válaszoknak tűnnek. Állítólag egyszer egy fickó kiugrott a tízedik emeletről, s minden emeleten azt hallották tőle, hogy: Eddig még jó! A megérkezés után ki tudja, hogy még mindig jó ötletnek tűnt-e az-az ugrás?! A felszínes válaszok ugyanígy működnek, egy darabig jó, egy darabig segítség, de mi lesz, ha földet érünk? Márpedig biztosan földet érünk! Amikor Jézus Krisztus azt mondja, hogy „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” akkor az értelmezés mindig direkt és egyenes. Általában ezeket hallottam szószékről: mindenkinek tartozol valamivel, engedelmeskedj Istennek, de az államnak is, fizess adót etc. Én ennél elvontabb vagyok. Különösen is akkor, amikor egy olyan korban és Egyházban élünk, ahol, ha a császár nem adja meg, ami az Egyházé, akkor a rendszer egy az egyben bedől. Az oktatásunk, a szeretetszolgálatunk ebben a formában, de úgy általánosságban is csak addig tart, ameddig megy a maszatolás azzal, hogy mi a császáré meg mi jut ebből az Isten népének. Az én elvont értelmezésemben Jézus szava így hangzik: Mi köze Istennek a pénzhez, meg azokhoz a játszmákhoz, amiket ti világi hatalmasságokkal műveltek? A császárnak ti csak arra kelletek, hogy fenntartsátok a rendszert, hogy adót fizessetek, így a pénzt neki adjátok meg. Istennek azért kelletek, mert titeket szeret és nem csak a pénzeteket, neki pedig adjátok oda önmagatokat! Így adjátok mindenkinek oda azt, és csak azt, ami kell neki!
