„és így szólt: – Ne ártsatok a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit.”(3.)
Kevés olyan film van, amin le tudom mérni a saját lelki fejlődésemet, éppen ezért becsülöm meg azt a keveset, ami ebben a műfajban nekem adatott. A filmek világában otthonosan mozgók most találgatnak, hogy vajon Bergman, vagy Pasolini hatott így rám, de ezeknél egyszerűbb a helyzet. Jiri Menzel rendezte, Hrabal írta, és kapott egy Oscart, csakhogy emeljem a tétet. Igen, a „Szigorúan ellenőrzött vonatok” az a film, amin én mérem magam. Mert amikor kamasz koromban elősször megnéztem, semmi más nem maradt meg belőle, mint a pecsételős jelenet, amikor is, a forgalmista (vagy ki tudja ki, nem volt fontos) egy női hátsót pecsétel le kellő pontossággal. Aztán ahogy nőttem, úgy alakult át ez a jelenet és épült bele a film igazi mondanivalójába és feszültségébe. Ezt csak azért említem meg, mert a Szentírás híres pecsételős jelenetei is egészen más megvilágítást kapnak az élet különböző szakaszában és helyzeteiben. Jelen állapotomban, húsvétra készülve, s közben beledöbbenve abba, hogy a világ háborúval és pusztítással zakatol a feltámadás felé, igazi reménység, hogy ott a végén lesz egy angyal és lesz nála egy pecsét. Nemcsak pusztító angyalok jönnek majd a földre, hogy mindent elpusztítsanak, hanem jön egy angyal, aki pecséttel megjelöli azokat, akiket az Isten kegyelemben részesít. Régebben az érdekelt, hogyan is fognak ezek kinézni pecséttel a homlokukon, meg mi lesz a jel, amit kapnak, ma az érdekel, vajon ott lehetek-e majd azok között, akik megkapják a kegyelem pecsétjét…