„Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (58.)
Ha már a Korinthoszba írt levelet olvassuk, emlékezzünk meg (remélem Albert Camus nem haragszik meg ezért) egy érdekes görög férfiról, a korinthoszi kereskedők példaképéről, a ravasz Sziszüphoszról, aki furcsa viszonyt ápolt az Istenekkel. Hírnevét sok mindennek köszönhetné, hiszen képes volt megkötözni és bilincsbe verni a halált (Thanatoszt), lehetne így a húsvéti örömhír nagykövete. Képes volt átverni az alvilág urát (Hádészt), hogy az visszaengedje az életbe, hogy megbüntesse a feleségét – aki az ő utasítására – nem temette el, lehetne ezzel a férjek mintapéldája. De neve nem ezekkel a „dicső” tettekkel fonódik egybe, hanem a leghiábavalóbb munka végzésével, hiszen az istenek azzal büntetik, hogy egy hatalmas követ kell felfelé görgetnie egy hegyoldalon, amely mindig a cél előtt visszagurul, s ő kezdheti elölről a munkáját. Ez a hiábavaló fáradozás. Aminek nincsen értelme, mert a vége mindig ugyanaz: le és föl, minden áldott nap, míg csak világ a világ. Nagyon sok ember így éli az életét, s ma megkockáztatom: aki nem hiszi, hogy Isten feltámasztotta a Krisztust és minket is feltámaszt, az ilyen hiábavaló fáradozásokkal terheli meg az életét. Építünk, szeretünk, tanulunk, gyűjtünk, boldogulunk, de ha a halállal minden véget ér, akkor minden, amit teszünk, az hiábavaló fáradozás. Szilárdnak, rendíthetetlennek, Isten buzgó munkatársának, vagy gyermeknek, társnak, szülőnek, állampolgárnak csak úgy nem hiábavaló lenni, ha hisszük, hogy van feltámadás. Akkor nem hiábavaló semmi, amiben fáradozunk, s akkor nem éljük át, a nap, mint nap feleslegesen, sziszifuszi reménytelenséggel élt élet nehéz perceit. Nem győzöm hangsúlyozni, ha hisszük, hogy van feltámadás!
