„Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát; az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja kipróbálni. ” (12-13.)
Kicsit olyan ez, mint amikor a három kismalac (nem a Comedy Centralon brillírozó Malacka és a Tahó ilyen vagy olyan formációja) próbálkozik az építőiparban, de a körbetartozások miatt rájuk szabadított farkasellenőr elrendeli a bontást. Ugye ismerjük a klasszikus mesét: van, aki szalmából, van, aki fából, s végül a lasztvan malacka kőből próbálkozik, amit már nem tud elfújni a farkas. Legyünk mi ennek a mai mesének a főszereplői, akik életet építünk egy csomó mindenből. Különböző alapanyagok, stílusok, hol kicsi kis viskók, hol meg robosztus és impozáns épületek. Amikor ránézünk egy-egy jól vagy rosszul felépített életre, olyan könnyen kimondjuk, hogy ez ránézésre krisztusi palota ahol helye van a királyok-királyának, vagy egy olyan kis viskó, ahová mi sem költöznénk be, nemhogy a dicsőséges Krisztus. De akár lehetne fordítva is, nem a dizájn számít, hanem az a véleménynyilvánítás, amiben olyan sokszor élen járunk akkor, amikor egy életről kell okosakat mondani. Szerintem ez annyira égő keresztyén szokás, égő akkor is, ha én csinálom, meg égő akkor is, ha valaki más. Persze néha valamennyien beleesünk ebbe a hibába, de olyan jó lenne szem előtt tartani, hogy a végső próba az nem a mi fényesre köszörült nyelvünk, vagy éppen az ilyen vagy olyan tapasztalatunk, hanem az a tűz, ami elemészt mindent. Mindent, ami éghető, ami vacak, ami nem méltó az Isten Fiához. Ami pedig drága, ami különleges, ami értékes, az kiállja majd a próbát, s vihetjük magunkkal a végső elszámolásra, ahol lehet, hogy nem reálértéken lesz beszámítva, de biztos, hogy segít majd abban, hogy a méltó helyre kerüljön az életünk.
