„Nem maradhatsz életben, mert hazugságot beszéltél az ÚR nevében!” (3b.)
„Az emberiségnek szüksége van igazságra, de bizonyos, hogy még nagyobb szüksége van hazugságra, amely hízeleg neki, vigasztalja és végtelenül reményeket kelt benne. Hazugság nélkül az emberiség elpusztulna kétségbeesésében és szomorúságában.” Anatole France, amikor ezeket a sorokat leírta, már tele volt azzal a keserűséggel, ami Alfred Dreyfus francia katonatiszt pere és elítélése kapcsán nemcsak őt, hanem kora minden gondolkodóját foglalkoztatta. Hiszen ez az ügy volt az európai antiszemitizmus egyik döntő megnyilvánulása, amikor a hadbíróság kémkedés vádjával elítélte a zsidó származású Dreyfust, miközben tudta nagyon jól, hogy ki is az igazi bűnös, mint ahogyan arról is tudott, hogy a bizonyítékokat meghamisították. A hazugság gépezet jól működött, s hiába álltak ki olyan emberek az elítélt katona mellett, mint Zola, Clemenceau vagy akár maga Anatole France, de így is elítélték és bebörtönözték az ártatlant, míg az igazi bűnös megúszta az ítéletet. Azóta is komoly kérdés, hogy mire megy az ember a hazugságával, hiszen egy jól kitalált hazugságnak hatalmas ereje van, társadalmat oszt meg, pogromokat indít el, s ki tudja még mire képes a hazugság. Nekünk keresztyéneknek különösen is fontos azt látnunk, hogy a hazugság, legyen az még oly kegyesnek látszó is, de akkor is káros, beteges és veszélyes. Egyfelől, mert mi akaratlanul is ha hazudunk, az Úr nevében hazudunk, hiszen Krisztus követőiként az Ő küldöttei vagyunk. Márpedig az Úr nevében hazudóknak nem igazán rózsás véget fest a próféta, éppen ezért jól fontoljuk meg, hogy mikor és kinek a nevében mondunk dolgokat, s vajon az megáll-e az igazság mérlegén?
