„Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik. Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik.” (37.)
A szolgálólány meséje sokak számára ismerős, még akkor is, ha nem olvasták Margaret Atwood regényét, de az HBO-s sikersorozata miatt népszerű lett a téma és a benne rejlő üzenet egyaránt. Nekem azért visszaköszön Robert Merle sokkal árnyaltabb Védett férfiak című könyve, de ma nem azt a világot éljük, amikor a férfiakat védeni lehetne. Így Merlét el is engedem és maradok a felvetett alapműnél, ami hasonlóan Madách: Ember tragédiájához vagy Golding: Legyek urájához egy olyan disztópia, ami – műfajának megfelelően – egy a mostaninál rosszabb világnak és társadalomnak a víziója. Atwood regényében a vallási infantilizmus, a nők elnyomása és termékenységének a kihasználása az a jövőkép, amit a szerző – saját bevallása szerint is – azzal akar elkerülni, hogy mer és akar erről írni. Egyszerű a képlet: írjuk le, hátha lesz annyira elrettentő, hogy sohasem történik meg. Én ebben személy szerint nem hiszek, és keresztyén emberként nem is hihetek másban, mint pont az ellenkezőjében. Mert van nekünk egy könyvünk, Isten szava, a Kijelentés, a Biblia, amit pont azért írtak le, hogy elmondja azt, ami volt, van és lesz. Amikor Jézus Krisztus a második eljöveteléről beszél, akkor ezt nem elvont, képletes fogalomként kezeli, hanem egyértelműen történelmi eseményként írja le, hasonlóan első eljöveteléhez. A mi Urunk visszajön, és amikor visszajön, akkor várnunk kell őt. Ez pedig nem disztópia, nem utópia, hanem élő és valóságos remény. Mert akik szeretik, szolgálják és éberen várják azok boldogok, sőt, annyira megbecsültek, hogy szolga létük ellenére Uruk mikor megérkezik, akkor szolgálni fog nekik. Ekkora megtiszteltetésben lehet részünk, hogy Ő az Úr, akinek saruja szíját sem vagyunk méltóak megoldani, Ő az, aki felövezi magát és szolgál nekünk. Nem azért, mert megérdemeljük, mert ennyire jók vagyunk, hanem mert Ő ennyire jó és kegyelmes!
