„Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.” (34.)
Az elmúlt hetem valójában azzal telt, hogy ízlelgettem és értelmezgettem ennek a latin eredetű nagyon érdekes szónak az Egyház életében betöltött szerepét. Mondjuk az én sztorimnak viszonylag egyszerű az összefoglalása, mondjuk így tudnám summázni: Amikor az emberi kicsinyesség és a teológiai dilettantizmus összeházasodik, ott ne te légy a tanú, se az eskető pap, de ez már amúgy mellékes, a lényeg, hogy legyél nagyon messze olyankor. A dilettantizmusban az a zseniális, hogy egészen addig pozitív a jelentése, ameddig kategórián belül marad, vagyis, amíg a dilettáns egyén tudja, hogy ő csak olyan műkedvelő féle, kedvtelésből csinál valamit és nem hivatásszerűen. A dolog akkor válik végtelenül károssá és beteggé, amikor a dilettáns személy elhiszi magáról, hogy ő már szakértő, mondjuk a műkedvelő festő egyszer csak Picassová lép elő önmaga szemében. No a tanítványi létben is van ez a fajta dilettantizmus, amikor az ember hiába végez el egy teológiát, hiába olvassa a Szentírást, hiába hallgatja Krisztus kijelentését önmagáról, de annak semmiféle foganatja nincsen az életében és a szolgálatában. Rendkívül káros az ilyen ember és nem is jó a közelében lenni. Én éppen ezért értékelem olyan nagyra ezt a pár sort, ahol a tanítványok nem értenek semmit, és nem is játszák el, hogy „talán” meg „mintha”. Sötétség van, lövésük sincs, mert Jézus Krisztus szavaiból semmit sem értenek. Érdemes tőlük tanulni. Néha a nemértés és a csendben maradás igazán nagy erénnyé tud nemesedni még az olyan beszédes közegben is, mint a mi kis egyházunk. A műkedvelő teológusok, meg hobbikeresztyének nyugodtan hódolhatnak szenvedélyüknek, de mindezt tegyék azzal a bölcsességgel és alázattal, mint akkor ott a tizenkettő… csendben, semmit sem értve.
