„Két-három városból támolyogtak egy városba, hogy vizet ihassanak, de nem jutott nekik elég, mégsem tértetek meg hozzám – így szól az ÚR.” (8.)
Na most ugye az van, hogy amikor a legnehezebb tolni a szekeret, amikor nagyon nem akar semmi sem összejönni, amikor úgy érzed, hogy mindenki összefogott ellened, nem igazán szeretünk befelé nézve okokat keresni. Mert mindig az a hülye, az a gonosz, az a hibás, akire gyorsan rá lehet mutatni, az országgal van a baj, ahol élünk, az emberekkel, akik minket vezetnek, a sors, no meg az Isten. Aki engedi, Aki akarja, Aki hagyja. Na most ugye erre azt tudnám javasolni, hogy mivel ennek a másokat fikázó és hibáztató magatartásnak amúgy sincsen semmi keresnivalója a keresztyén ember életében, ráadásul rendkívül alacsony hatásfokkal képes valós problémákat megoldani, szépen lassan át kellene állni egy másfajta gondolatsémára. Mondjuk arra, hogy amikor úgy érezzük csapás ér minket, esetleg nehézség, akkor vajon nem azért történik-e mindez, hogy mi magunk változzunk és el kezdjünk közeledni egyre jobban és jobban az Élő és Mindenható Istenhez? Minden csapásnak van iránya, csak „úgy” nem történik semmi. Az irány pedig mindig az Isten felé mutat. Nem biztos, hogy mindig kapsz majd választ a kérdésre, de már önmagában az is elég, ha fel mered tenni! Mindaz, ami ér, hogyan segít engem abban, hogy közeledjek az Istenhez? Mire készít fel engem az Isten azzal, hogy engedi, hogy azt éljem meg és azt éljem át, amit? Mi lehet a terve, vagy az ami velem történik, hogyan illeszkedik az Ő világot megváltó tervébe? Jó agyalást!
