„Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (11.)
Pontosan húsz évvel ezelőtt 2003 február első napján az űrből visszatérő Columbia űrsikló tizenhat perccel a leszállás előtt, valahol a légkörbelépés környékén a darabjaira hullott széjjel, több állam területén hagyva szét a rajta utazó legénység hét tagjának személyes tárgyait és darabjait, és persze a gép részeit. Nemcsak az amerikaiakat sokkolta a sztori, hanem a teljes űrkutatásban érintett szakembereket, és a szélesebb közvéleményt is. Kétszázmillió megtett kilométer, háromszázegy űrben töltött nap és az utolsó pillanatban megtörténik az elképzelhetetlen: bekövetkezik a katasztrófa és annyi egy programnak, hét életnek, rengeteg álomnak. Amit akkor ott Jézus Krisztus mond, az kb. ilyen szintű katasztrófa a kor vallásos rendszerébe kapaszkodóknak. Mennyi megtett út, betartott szabály, az a sok zarándokünnep, meg áldozat, mindent megtettek, hogy majd egyszer a megfelelő helyre kerüljenek és erre jön ez a Jézus és azt mondja, hogy utolsókból elsők, meg a legkisebb a legnagyobb, meg az alázatosak magasztaltatnak fel? Ha ez így van, az hatalmas tragédia, életek mennek bele tönkre, összeroppan a világ, ami arra épített, hogy vannak a tökéletesek, meg a törvényt részletesen betartók, akik jócselekedetek gyakorlásával kiérdemlik majd a belépőt a királyi menyegzőre, és nem is akárhol fognak ülni, hanem majd a főasztalnál. Jézus üzenete egyértelmű: inkább egy megtért prosti, mint egy gőgös főpap, inkább egy irgalmat gyakorló szamaritánus, mint egy kegyetlen lévita, inkább egy koszos halász, mint egy szanhedrin tag, inkább egy összeszakadó vámszedő, mint egy képmutató farizeus. Az önmagukat mindenki fölé magasztalók korát éljük, miközben csak az alázatosaknak van esélyük, mindenre.
