„Erre Péter beszélni kezdett, és ezt mondta: „Most kezdem igazán megérteni, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nép között kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik.” (34.)
! ó! ió! ció! áció! náció ! ináció ! mináció ! imináció ! rimináció ! krimináció ! zkrimináció ! szkrimináció ! iszkrimináció ! diszkrimináció ! Vagyis a különböző dolgok közötti különbségtétel lehetősége. Mert életünk kis és nagy dolgai között válogatunk. Van, amit felveszünk és van, amit nem. Van, amit megeszünk és van, amit nem. Hiszen különbséget tenni mindig lehetőség, válogatni mindig esély, a szebbre, a többre és a jobbra. Mi hűen önmagunkhoz így válogatunk az emberek között is. Különbséget teszünk, mert különbözőek vagyunk. „Személyválogatunk.” Ettől ember az ember. Nem tudunk mindenkit egyformán szeretni, elfogadni, megérteni, nem is akarunk mindenkihez rendesek, kedvesek, „jófejek” lenni. Vagy „lájkoljuk” vagy nem. Vagyis diszkriminálunk: kizárunk, vagy éppen beemelünk… különbséget teszünk. Ez a különbségtétel azonban kizárólag egy dolgon alapszik: azon, amit mi gondolunk a másikról. A legtöbbször nem tények, hanem csak sejtések, nem átélt dolgok, hanem csak másoktól hallott információk. Azt hiszem, kevés olyan csodálatos pillanata van az életnek, mint amikor az ember – ahogyan itt Péter is – ráébred arra, hogy Isten pontosan azért Isten, mert egyáltalán nem olyan, mint mi. Ő nem személyválogató! Szeret téged, mint mindenkit. Ő mindenkinek esélyt, ráadásul ugyanannyi esélyt ad. A személyed éppen ezért számára mindig is szerethető lesz. Nem személyválogató az Isten! Ő a tettek alapján válogat. „…személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint…” (1Pét 1:17) Vagyis! Egy kis nyelvtan (görög és magyar egyaránt): Nem válogat! Mindenkit megítél! De nem aszerint, hogy kik vagyunk, hanem, hogy mit teszünk.
