„Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által.” (17.)
Kellemes nyári délután, igazi pesti hangulat, háttérben nyüzsgés, előttem a frissen tálalt caffe au lait gőzölgő zamatos varázsa. A téma ő és én, kivel mi van, hogy is állunk, na és persze a világ, amiben élnünk és szolgálnunk kell. Szó szót, story storyt követ, míg el nem jutunk addig a pontig, ami után sem köpni sem nyelni nem tudok, s leginkább a számban maradt félkortynyi caffe au lait éreztette velem, hogy valamelyiket csak tennem kellene. Ő ugyanis elmondta, hogy egy nagyon kedves ismerőse abból él, hogy szén-dioxid kvótát árul a nemzetközi piacokon. Én – a kis gyanútlan – rögtön megkérdeztem, hogy az meg mi a viharvert vaskabát, s a válasz – a már ismertetetett módon – elakasztotta a szavam. Minden országnak van egy szén-dioxid kibocsátási keretszáma, amit az ENSZ határozott meg, ezzel is segítve a Föld megmentésére tett nemzetközi törekvéseket. Na, most kapaszkodjál, mert azok az országok, akik nem lépik túl ezt a kvótát, azok eladhatják a „maradékot” azoknak, akik meg túllépik. Tehát, attól, hogy Magyarország egyre több zöld megoldást vezet be, s egyre kevesebb káros anyagot bocsát ki, attól még a Földnek nem lesz jobb, mert általában ezt mi is meg mások is, értékesítik a nemzetközi piacokon. Tehát, még a semmivel is lehet üzletelni. Meg a Föld lelkével, meg a környezetünkkel. Bármivel tud a mai ember nyerészkedni, s ez alól nem kivétel az Isten igéje sem. Na de, kérdem én, csak lenyelve a kortynyi langyos caffe au lait-et, mi lesz ennek az egésznek a büntetése?
