„Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más hőség, mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.” (16-17.)
És az ő szarvuk Ajtón be nem térhet,Csak betér az völgyekbe; A karcsú testük Gunyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt; A lábuk nem lép Tűzhely hamujába,Csak a puha avarba; A szájuk többé Nem iszik pohárból,Csak tiszta forrásból.
Emberként az életünket körbe vesszük olyan dolgokkal, amik kényelmet, biztonságot, megfelelő komfortérzetet adnak. Kőházban, drótokon futó árammal, a levegőben terjedő internetkapcsolatokkal, falak és keretek között, amik talán a biztonság látszatát keltik. Az ember abban az illúzióban szeret élni, hogy biztonságba tudja helyezni magát, miközben fel sem fogja, hogy a kereteink csak addig jelentenek kényelmet és biztosat, amíg ki nem derül kik is vagyunk valójában. Az ember, az Isten terve szerint nem fér el, a ma szűkre szabott fizikai keretekben, hanem az ember többre érdemes és képes, sokkal nagyobb szabadságra, sokkal nagyobb lehetőségekre. Szarvuk ajtón be nem térhet, karcsú testük gúnyában nem járhat, a szájuk többé nem iszik pohárból. Nemcsak Bartók Cantata Profana-jában van ez leírva, hanem Krisztus monumentális életművében is, amiből kiderül, hogy mi van az embernek eredetileg is szánva. Igaz nem földi mező és völgy, vagy éppen puha avar, hanem egy olyan hely és egy olyan világ, ahol az ember végre hazatalál Urához és Mesteréhez. Talán most túl direkt leírni, hogy a Pásztorához, de végeredményben ez a helyzet. Ahová valók vagyunk, ott nincs szomjúság, nincs tűző nap, csak mi és a Pásztor, meg az élet vizének forrása, amiből végre egy jóízűt ihatunk.