Bővebben

„Ez volt Izráel fejedelmeinek az oltár fölszentelésére szánt ajándéka azon a napon, amelyen fölkenték azt: tizenkét ezüsttál, tizenkét ezüst hintőedény és tizenkét aranyserpenyő.” (84.)
Amikor végigolvasod ezt a nyolcvankilenc igeverset (azért is írtam ki, hogy érzékeld mennyire túmacs) jogosan teszed fel magadnak (vagy ha esetleg van a közeledben egy ószövetség professzor, akkor neki) a kérdést, hogyha ezt ilyen frappánsul össze lehetett foglalni egy mondatban, akkor minek ez az egész. Ha mindenki ugyanazt adta, ha mindenki ugyanúgy adott, ha mindenki ajándékának ugyanaz volt az értéke, akkor minek kellett ezt az egészet így részletezni? Elég lett volna ez az egy vers, plusz egy-két mondat, s máris lerövidítettük ezt az indokolatlanul hosszú szakaszt. Na ezért nem most kanonizálnak szent szövegeket, mert ha rajtunk múlna, akkor bizony mennyi minden lenne, amit feleslegesnek, ismétlésnek és értelmetlennek tartanánk. Kihúzott nemzetségtáblázatok, egyszerűsített liturgiák, egy olyan Biblia, mint a kötelezők röviden: csak a szereplők, egy-két igazság, aztán vége is. Hiszem, mert hinnem kell, hogy minden ami ott le van írva, az okkal van leírva, okkal van úgy leírva, s ez akkor is így van, ha elsőre mi nem sok rációt látunk benne. Persze, ebben van, csak végig kell gondolni. Mert vannak az életben olyan helyzetek, amikor nem elég általánosítani, nem elég azt mondani, hogy fejedelmek, meg családfők, meg emberek, hanem ott kell, hogy legyen a neve annak, aki valami olyat tett, amihez arc és név kell. Márpedig az oltár felszentelésére adott ajándék azt jelzi, hogy azok akik adták, nekik fontos az Isten. Névszerint ők azok, és azok akik hozzájuk tartoznak, és a családtagjaik. Akikre emlékeznek és arra is, amit tettek. Meg, hogy Kinek és Kiért tették. Ilyen egyszerű…

Korábbi áhítatok