„Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá tanítványai, és kérték: – Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik.” (16.)
Nosztalgiáztam valamelyik nap és végig hallgattam az István a király rockoperát, na, nem ezt a 2013-as gyengített szörnyűséget, hanem az eredeti verziót. Nem fűznék hozzá ideológiát, nem elemzem a rendezést, egyszerűen az éneklés minősége (egy-két kivételtől eltekintve) rémisztően gyenge volt az Alföldi féle újragombolásban. Azt meg tudjuk, hogy rockopera műfajban lehet bármilyen nagyszerű a rendezés, ha az éneklés minősíthetetlen. Abba már bele sem megyek, hogy egy Vikidál Koppány meg egy Stohl Koppány olyan távolságban vannak egymástól, mint Steiner Kristóf férfiassága a Benedek Tiborétól. Pont. Nagy kedvencem az Abcug Koppány/Abcug István főúri sirám, aminek nemcsak szövege, de az alapmotivációja is elég mélyen belém égett. Talpnyalásból és önös érdekből bemártani a másikat, netalán szidni valakit másoknak, az egyik legvisszataszítóbb dolog. Ennek ellenére gyakoroljuk. Keresztyének között is terjed a pletyka, megy az összesúgás, bosszantó emberekről, bosszantó híreket engedünk szárnyára, s aztán hagyjuk, hogy ezek önálló életet éljenek. Vagy csak vannak emberek, akik kifejezetten bosszantanak minket, akiket jó lenne már lerázni, betömni a szájukat valamivel, aztán menjenek, nem idegesítve minket tovább. A keresztyénség nem jár jó úton már akkor sem, ha vannak olyanok, akik bosszantanak minket, akkor meg különösen is nagy a tévelygés, ha csak azért foglalkozunk valakivel, mert le akarjuk tudni, meg le akarjuk rázni. Jézus nem tesz ilyet. Lehet, hogy néma, lehet, hogy kerek-perec elutasító, de mindig okkal, mindig nyíltan, vállalva önmagát. Ő senkit sem ráz le olcsó szlogenekkel, meg elsietett tettekkel, még tanítványi unszolásra sem. Te kiket szoktál lerázni?
