„Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” (2.)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy templom, egy olyan hatalmas, olyan sudártornyú, amibe akár három falu is beférne, közben meg csak egy falu sem járt bele. Az a templom tele volt üres padokkal, mindegyikre kicsi réztáblán rá volt írva azoknak a neve, akik már nem ülnek azokban a padokban. Ebben a templomban minden vasárnap felment a fekete ember a szószékre, beszélt, legtöbbször magának, meg annak a kevésnek aki ott volt. Beszélt ő mindenről, ami szép és ami jó, meg arról is, ami nem, s arra buzdított mindenkit, hogy vegyék komolyan mindazt, amit elmondott, mert – tette hozzá komoly arccal, s még komolyabb hanghordozással: Prédikáció verbi Dei eszt verbum Dei!!!! Na erre mindhárom néni, aki nem tudott latinul el kezdett bólogatni, a fekete ember meg mondott egy áment, hogy ki ne fusson a húsleves, meg a felesége már háromszor nézett úgy az urára, hogy az tudta, bármikor is fejezi be, az már biztosan késő lesz. Így ment ez éveken át, s a nagy fekete ember egyre többször kérdezte meg magától, miért nem lesznek többen, mit csinál rosszul, meg akkor mégsem eszt verbum Dei? Egy vasárnap, amikor lejött a magasból, megkérdezte az első ( és aznap egyetlen őt hallgató nénit), hogy mit is értett mindabból, amit ő az imént elmondott? A néni mosolyogva válaszolt: azt értettem meg tiszteletes úr, hogy a „Prédikáció verbi Dei eszt verbum Dei”, az nagyon fontos a tiszteletes úrnak, s így fontos kell legyen nekünk is. A fekete ember többet nem ment fel a magasba, hanem lement az emberek közé, soha többet nem beszélt latinul, nem próbálta igazolni saját magát, hanem tanította az övéit arra, hogy nem elég valamit hallgatni, hanem azt meg is kell érteni, s el kell kezdeni hinni annak megvalósításában, hogy aztán el is kezdjük azt majd megvalósítani az életünk mindennapjaiban.
