„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (10.)
Ahogy mifelénk mondják a “bőcsesség” az a valami, amit hát nem mindenki kapott, aki sorban állt érte. Ugyanakkor itt nem valami kognitív szuperképességre kell gondolni, hiszen a Szentírás sem úgy beszél erről, mint egy velünk született képességről. Azt mondja, hogy van egy folyamat, a Szent megismerése, ha nagyon szeretnénk elmerülni a rabbinikus fülledt erotikájú értekezésekben, akkor eggyé válás az Istennel, aminek végeredménye lesz a bölcsesség. Vágyok Istenre, meg akarom ismerni őt, olvasom, amit mondd, válaszolok, beszélgetünk, értetlenkedek, dilemmázok, egyre jobban és jobban, mélyebben és mélyebben ismerem és így leszek egyre bölcsebb és bölcsebb. Na most ez fordítva is igaz, mert amikor azt látod, hogy tele vagyunk bunkó és primitív emberekkel, akkor nem az a kérdés, hogy minek született, vagy, hogy mit örökölt, hanem hogy miért nem akarta megismerni az Istent. Személy szerint én ezért vagyok elkeseredve, látva a sok egyházi büdös bunkóságot, mert ez mind-mind arról beszél, hogy nem akartunk a Szent közelébe kerülni, nem akartunk vele mélyebb közösségbe jutni, nem akartuk őt megismerni. Ez ennyi. “Bőcsesség” ide vagy oda. Minden értelmetlen vita, minden értelmetlen harc, minden értelmetlen megnyilvánulás nem egy kognitív képességre, hanem az Istenkapcsolat mélységének a hiányára irányítja rá a figyelmünket. A Szentnek a megismerése ad értelmet. Mert az Úrnak a félelme csak a bölcsesség kezdete, az út eleje, s mennyi minden van még, amit az embernek meg kell értenie, éreznie és tennie, ha a Szent egyre közelebb és közelebb vonzza őt! Már ha van annyi “bőcsessége” az embernek, hogy ne álljon ellen!
