„…hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb testvéreddel, és akkor térj vissza, és vidd fel ajándékodat!” (24.)
Az egész sztori azzal kezdődik, hogy Jézus próbálja megértetni az övéivel, hogy a mennyek országába nem lehet bekerülni a farizeusok és írástudók vallásos igazságaival. Ez egy ilyen sztori, az Istent kereső Nikodémusnak újjá kell születnie, míg a vámszedő Zákeus megélheti, hogy „ma lett üdvössége ennek a háznak”. Vagyis a tanítványságban több van, mint amit mi csinálni tudunk, először van a kegyelem és után az ebből fakadó hála és a hála vezérelt hétköznapi élet. Ez az egyetlen igazság, ami képes meghaladni a farizeusok igazságát, akik azt gondolják, hogy ha elég ügyes vagy, akkor majd valahogy csak beverekszed magad a cselekedeteid által a mennyek országába. Ez a régi törvényt betöltő és azt meghaladó igazság néha nagyon kellemetlen helyzeteket szül, mert milyen jó volt a régieknek, akiknek a fizikai erőszak és gyilkosság volt megtiltva, de Jézus tanítványainak már a harag és a békétlenség is tiltólistán van. Én ebben nem tiltást, hanem sokkal inkább bátorítást érzek, amiben Jézus arra ösztönzi az övéit, hogy amikor Istennek akarnak valamit adni, akkor azt ne oltárra tett áldozatok formájában tegyék, hanem sokkal inkább az engedelmes élet legyen a „hálaáldozatuk”. Hiszen, ha az Istennek szánt ajándékot le kell tenni és előbb meg kell békülni a testvéremmel, akkor valójában ez azt jelenti, amit Isten sokkal, de sokkal korábban elmondott: „Szeretet kívánok és nem áldozatot!” Szóval ideje abbahagyni a nagy önbecsapást és azt gondolni, hogy miközben a gyüliben haragszok valakire, addig élhetek Istennek tetsző életet vagy míg van egy csoporttársam, akit útálok, addig majd lehetek kedves Isten előtt. Hát nem. Menj el, békülj ki…
