„Leveleket is írt Szanhérib, amelyekben gyalázta Izráel Istenét, az Urat, és ilyeneket mondott róla: Ahogyan a népek istenei a többi országban sem mentették meg népüket a kezemből, ugyanúgy Ezékiás istene sem mentheti meg népét a kezemből! És nagy hangon felkiabáltak júdai nyelven a várfalra Jeruzsálem népéhez, hogy félelmet és rémületet keltsenek bennük, és így foglalják el a várost.” (17-18.)
Még előttem van a jelenet, amikor Bornemissza Gergely áll dühösen az egri vár egyik bástyájának a falánál és hallgatja, ahogyan a janicsár gyomorzsák vagy nyomorzsák (aki lehet, hogy nem is janicsár) aljas információkat kiabál a várban lévőknek. „Nálad van egy török gyűrű, nálam van egy magyar gyermek…” hangzik az alkuképesnek tűnő sirám, de a várvédők kitartanak, s azzal nyugtatják magukat, hogy ez csak a szellemi és pszichikai hadviselésnek a része. Szinte minden este felhangzik a „Hallod-e te Dobó István, halljátok ti katonák!” kezdetű török népének, s akármennyire is próbálnak ellenállni a kísértésnek a katonák, vannak, akiknek szívébe mégis beférkőzik a félelem. Azt hiszem, az életünk néha olyan, mint egy vár, amelyik folyamatos ostromnak van kitéve, amit ilyen vagy olyan erők, rossz vagy kevésbé rossz ideológiák próbálnak meghódítani. Mi is úgy teszünk, mint a nagy várvédők, Dobó vagy éppen Ezékiás, nekiesünk a falaknak, javítunk, újabb védműveket húzunk, bástyát foltozunk, tartalékolunk, forrásokat betömünk. Szóval készülünk arra, hogy semmi ellenséges erő ne tudjon fizikailag betörni hozzánk. Arra viszont nem számítunk, hogy az ellenség átjut a falakon, nem erővel, hanem a jól bevált „paradicsomi” módszerrel. Jól kérdez, jól kecsegtet, alattomosan megfélemlít, beszéli a nyelvünket, és tudja mit kell ahhoz mondani, hogy a magabiztosságunk és a bátorságunk meginogjon. Ilyenkor egy segítségünk van csak, az a hit, amelyik képes a bekiabáló ellenségnek visszaüzenni, hogy „velünk többen vannak, mint ővele!” Sohase becsüld le az ellenfelet!
