„Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat!”, és hogy ezeket mondta neki.” (18.)
Mivel nincs sok időm, meg helyem sem, ezért próbálok lényegre törő lenni. Nagyon sokáig azt gondoltam Istenről, hogy neki én nem nagyon kellek. Azért mert egy lúzer vagyok, azért mert egy csomó hibám van, azért mert nem is vagyok méltó az Ő szeretetére. Azt gondoltam Róla, hogy neki a tökéletesek a hibátlanok, a nagy és szent, sokat imádkozó emberek kellenek. Akik olyan szavakat használnak, hogy az „Úr kegyelméből”, meg „Istennek legyen hála”, meg hogy „ha az Isten éltet”, csakhogy a keményebbeket ne is említsem. Aztán rá kellett, hogy jöjjek, hogy Isten nem ilyen. Ő senkit sem zár ki, senki sincs, aki ne érdekelné Őt, annak ellenére, hogy tényleg tökéletlenek és lúzerek vagyunk. A mi Istenünk a bárkik Istene, aki képes bárkin és bármin változtatni, képes bárkit és bármit használni, ha terveiben ez van benne. Bárki lehet tanítvány, bárki követheti Krisztust, nincsenek korlátok, nincsenek határok, hiszen Jézus Krisztus halála és feltámadása minden emberért történt, nincs kizárva belőle senki. Egyedül mi vagyunk azok, akik elzárhatjuk és kizárhatjuk magunkat ebből, azzal, hogy pont azt nem vesszük észre, amit Isten értünk, a bárkikért tett és folyamatosan tesz azóta is. Istent nem érdeklik a társadalmi szabályok, nem törődik a szokásjoggal, még az is belefér nála, hogy egy nő legyen a legnagyobb örömhír vivője, egy olyan kultúrában, ahol a nőket nem sokra becsülték. Magdalai Mária viszi a hírt, hogy látta az Urat, hogy beszélt vele, azoknak, akiknek pont ezt kellene majd tennie a világban. Jézus Krisztus feltámadásának bizonyítékai ebben a világban a Mária féle bárkik, akik látják az Urat, és elviszik a hírt azoknak, akik még nem látták őt.
