„Elvette, és szemük láttára megette.” (43.)
Kicsit messzebbről kell indítanom ezt az egészet, mert talán nemcsak én értem meg nehezen Jézus feltámadás utáni negyven napjának a jelentőségét. És most nem Jézus örömére gondolok, mert végre felmegy az Atyához, hanem a tanítványok szerepére Jézus váltságművének a hirdetésében. Charles W. Colson mondta azt egyszer, hogy számára a feltámadás igaz voltát a Watergate botrány bizonyítja, amiben ő is benne volt nyakig, mint Nixon tanácsadója. Le is csukták, ki is szabadult és meg is szabadult, elkötelezett keresztyénként élte hátralévő életét és azt állította, hogy a tanítványok puszta létezése a bizonyíték a feltámadásra. Mert a Watergate politikai botrányban 12 befolyásos és nagyhatalmú ember képtelen volt három hétnél tovább kitartani egy hazugság mellett, csak egy kicsit kellett őket megszorongatni és máris bevallották az igazat. Jézus tanítványai életük végéig kitartottak amellett, hogy Jézus feltámadt, hiába fenyegették, üldözték, kínozták vagy ölték meg őket. Az ember erre akkor képes, ha tudja, hogy amit állít, az igaz. Innen már érthető, hogy miért volt annyira fontos Jézusnak, hogy még negyven napig a lehető legváltozatosabb formákban és helyzetekben jelenjen meg az övéinek. Így bizonyította, hogy ő nem szellem, ő Jézus, aki beszél, akinek érinthetőek a sebei, aki tanít és magyaráz, aki éhes, aki a szemük láttára eszik. Mindez szellemi és lelki muníció a tanítványoknak, hogy képesek legyenek hirdetni a megtérést és a bűnök bocsánatát, mindezt hittel, nem kételkedve, mert látták, mert igaz, mert valóság!
