„Hiábavalóságot láttak és hazug jóslatot, amikor azt mondogatták, hogy „így szól az Úr”, pedig az Úr nem is küldte őket; és még azt várják, hogy a szavukat beteljesítse!” (6.)
Vannak ezen a világon olyan helyek, ahol a halál nem elveszi, hanem meghozza az emberek kedvét a viccelődéshez. No nem a temetésen mondanak egymásnak vicceket, hanem vicces sírfeliratokat vésnek a kopjafákra, ezzel is szórakoztatva az utókort, meg a sírhoz kilátogatókat. Az egyéni kedvencek: Briscsák Pálnak / Szomoru sors juta, / Herélt lovam hátán / Ütött meg a guta. / Sirat feleségem / És két apátlan árvám. / Halandók titeket / Kíméljen e járvány. Egy kis muzikalitás: A föld legjobb kántora nyugszik e kő alatt. / Mindnyájunkat eltemetett volna, ha életben marad. A pontosítós: Itt fekszik Kovács Ferkó, / kit agyon rúgott egy pejló. / János vót a neve szegény szánandónak, / csak a vers kedvéért íratott Ferkónak. Nyilván az, hogy mi vicces vagy ironikus, azt döntse el ki-ki maga, de a legjobb csak most jön, igaz rímtelen, de nagyon igaz. Nem székelyföld, hanem egyházi valóság és bárhol a világon. Az egyház sírkövére ez lesz felírva: Pedig mindent úgy csináltunk, mint szoktuk! Az persze jó kérdés, hogy ezen a csöndes nézelődők kacarászni fognak, vagy csak szomorúan gyászolni, de a felvetés jogos. Egyszer Isten mondott valamit és az alapján teszi az egyház a dolgát. Ennek szerintem vannak eredményei, látható jelei, nevezzük áldásnak, amik azt jelzik: jó úton vagyunk. De ha valami olyasmit mondunk és ez alapján cselekszünk, amit Isten sohasem mondott, akkor hiába várjuk, hogy majd beteljesítse vagy megáldja, vagy megsokszorozza. A kis hiábavalóságból majd nagy hiábavalóságot csinál? A kis lopásból óriásit? A múltidézésből majd múzeumot? Sokáig lehetne sorolni, de zárásul és tanúságul álljon itt egy újabb sírvers: Kicsiny egyházunknak / de nehéz a terhe / sokan lettek benne / sajnos pofán verve. / Kik előre néztek és arra mentek / s az Úrra semmit sem kentek.
