„Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak.” (16.)
Egy ember ül a börtönben a prétórium alagsorában, büdös és kicsi zárkája még kisebb ablakán feldühödött tömeg kiabálása és zajongása szűrődik be, néha lecsendesednek, amikor a helytartó megszólal, majd egyre dühösebben kiáltoznak. Nem sokáig kell fülelnie, hogy meghallja az ítéletet: Feszítsd meg, feszítsd meg! Tudja, hogy itt a vég, ügyében döntés született már napokkal korábban, nem is érti miben is reménykedett. Őrök jönnek, körbefogják, kivezetik a hajnali derengő félhomályba, leoldják bilincseit. Várta, hogy a vállára rakják a keresztfát, amit majd a vesztőhelyig kell cipelnie, hallotta előre a szegek csörgését, ami majd a mellette menő katona zsákjából fogja minden lépésénél jelezni, hogy milyen halált kell halnia. De hát megérdemli, ölt, rabolt, lopott, mindent megtett, hogy letörje a római rabigát, hogy szabadságot hozzon népének, de hiába. Ebből a merengéséből az egyre haragosabb ábrázatú őr kiabálása józanította ki. – Szabad vagy, Barabbás, a helytartó megkegyelmez neked, takarodj, azt a másik messiást feszítik helyetted keresztre. Nem tudom így történt-e, de Barabbás az egyetlen ember, akire technikailag szó szerint is igaz, hogy Jézust helyette feszítették meg. Két ember, két messiás, két szabadságot hozó, két apa fia, hiszen a Barabbás ezt jelenti, és egy kereszthalál. Mi pedig, akik őket szemléljük, el kell jussunk a döntésig, hogy melyiket választjuk, melyik apa melyik fiát, mert minden egyes tettünk és szavunk döntés arról, hogy Jézus vagy Barabbás?! Moshatod a kezed, meg mosdathatod magad, de a vége ilyen egyszerű… vagy az egyik, vagy a másik!
