„Jabéc segítségül hívta Izráel Istenét, és ezt mondta: Bárcsak nagyon megáldanál engem, és kiszélesítenéd határomat, velem lennél, és megoltalmaznál a bajtól, hogy ne érjen fájdalom! És megadta neki Isten, amit kért.” (10.)
Egy automatizált világban élve, hamar megszokjuk azt a folyamatot, ahol bizonyos dolgokhoz más dolgok maguktól értetődően kötődnek. Bedobom a pénzt és kijön a kóla (ez akár egy Belga dalszöveg is lehetne), megnyomom a gombot és darál, tömörít, vizet forral és kijön a kávé. Már nem látunk rá munkafolyamatokra, nem értjük a működéseket, mindennek külön szakembere van, s Isten őrizz, hogy bármihez is hozzányúljunk. Hol van már a régi jó kis „gyertyahézagállítós” életérzés? Amikor édesapám szétpakolta a Trabant (aki nem tudná ez egy mindenhol közlekedni tudó, főként papírból készült kocsi volt, aminek a sebváltója időnként az ember kezében maradt) motorját a konyhaasztalon, s tudta mi micsoda és hogyan is kell kipucolni. Én meg – elfajzott sarjadék – ülök az autószervíz várójában olvasgatva, mert hozzá sem nyúlhatok semmihez a motortéren belül. Sokat változott a világ, ma már minden automatikus. Isten van annyira minket szerető Mennyei Atya, hogy alkalmazkodik evilági gyermekinek fogyasztási igényeihez! Nála is vannak ilyen furcsa automatizmusok, igaz kicsit régebbről eredeztetve, mint a modern kor kezdete. Ő valószínű, hogy mindig is így működött, s mielőtt büszkén kihúznánk magunkat, hogy miattunk van mindez, vegyük észre, hogy Neki ez volt eredetileg is a vágya! Megadni mindent az embernek a boldogsághoz, a minőségi szeretetkapcsolatokhoz, a békés és normális élethez. Mert aki kér, az mind kap. Csak hittel kell, hogy kérje attól, aki meg tudja azt neki adni. Vagy még annál is többet, vagy egészen mást. Mert a kérés nem más, mint teljes ráhagyatkozás arra, akitől kérünk, s annak remélése vagy biztos tudása, hogy Ő megad nekünk mindent, amire igazán szükségünk van!
