„Ezzel csak azt bizonyítjátok magatokról, hogy fiai vagytok a próféták gyilkosainak. Cselekedjetek csak ti is atyáitok mértéke szerint!” (31-32.)
Egy forró és fülledt nyári napon egy nagyobb baráti társaság jött össze találkozni, enni, beszélgetni. A vendéglátó háziasszony nehezen vette rá magát az egészre, na de mit volt mit tenni, sürgött, főzött míg a férje és a kisfia a kertben rendezgették a bútorokat. Megjött a vendégsereg, mindenki kedvesen körbeülte az asztalt és várták, hogy a családfő áldást mondjon. Az apuka nagyon kedvesen átengedte a fiának a lehetőséget: – Na drágám, ma te mondod az asztali áldást. A kisfiú zavarba jött a sok embertől és tétován kérdezte az édesanyjától, hogy mit mondjon? – Jaj drágám, bármelyik asztali áldást is mondhatod, vagy csak emlékezz vissza arra, amit én mondtam délelőtt! A kisfiú a fejéhez kapott, majd becsukta szemét, összekulcsolta a kezét és hozzákezdett. – Drága Úr Jézus, köszönjük neked ezt a mai napot és nem értjük, hogy miért hívtuk meg ezt a sok embert ide ezen a délutánon, hogy maradt volna mindenki otthon a se… – Ámen! Zárta le az imádságot az anyuka vörös fejjel és jelentős mennyiségű szégyenérzettel a tekintetében.
Sokszor ahhoz, hogy megértsünk egy gyereket a szüleit kell megnéznünk. Nálunk nincs rasszista óvodás, csak rasszista szülő, aztán persze már a gyerek is fintorog a társára. Mert a gyerek átveszi a szülei sztoriját, szavait, érzéseit, nyilván meg akar felelni, vagy csak azt gondolja, hogy „mi” így működünk. Egy cuki kis Rómeó és Júlia sztori csöppet sem cuki előjellel. A gyermekek automatikusan viszik tovább azt, amit kaptak, és ahhoz, hogy ebből kilépjenek nem kis erőfeszítés kell, már ha kell. A farizeusok képmutatása olyan örökség, aminek elhagyásához odaszánás kell. Újjászületés, megtérés, a Messiás elfogadása, ami sohasem automatikus, sohasem spontán, hanem kőkemény meló van benne mindenki részéről.
