„Te, emberfia, mondd el Izráel házának, hogy milyen ez a templom. Ők pedig szégyenkezzenek bűneik miatt, és azután mértékül vehetik ezt a mintát.” (10.)
Tegnapelőtt megint kevesebbek lettünk egy olyan emberrel, aki magyarként volt képes valami olyat letenni az emberiség asztalára, ami generációk életét és önmagukról alkotott elképzelését formálta eddig is és formálja még át nagyon sokáig. Csíkszentmihályi Mihály azon szerethető és hiteles pszichológusok egyike, aki nem arra tette fel az életét, hogy a saját sérüléseit kezelje, s hogy ezt delegálja át mindenkire. A nevéhez köthető flow- vagy áramlatelmélet teljes mértékben átformálta a boldogságkeresés és boldogságra találásról alkotott elképzelésünket. Nyilván nem lehet itt három mondatban összefoglalni egy zseniális életművet, de talán úgy lehet visszaadni az egésznek a lényegét, hogy a flow az-az állapot, amikor az ember úgy csinál valamit, hogy abban teljesen képes elmerülni és elmélyülni. Szóval akinek van gyereke, tinije, kamasza, tanít, vagy csak érdekli valami igazán használható, tessék Csíkszentmihályit olvasni. Amiért most nekem fontos, az kivételesen nem az, amit a fiatalokkal kapcsolatban mondtam, hanem az, amit az Egyházzal kapcsolatban a flow elmélet jelenthet. Ezékiel tanúságtétele szerint az Egyház az a hely, vagy az a hely kellene, hogy legyen, amire, ha ránézünk, akkor elszégyelljük magunkat. Az Egyház temploma olyan kellene, hogy legyen, amire, ha ránéz a világ, akkor értéket és mértéket lát benne, ami önvizsgálatra indít, s ami az embert bűnbánatra ösztönzi. Az Egyházban tapasztalható szeretet, megbocsátás, a tisztaság, a „közöttetek ne így legyen” elv naponkénti megélése vonzó kellene, hogy legyen. De nem az. Nyilván a válasz bonyolult, de én azért megkapargatnám az áramlatelmélet felszínét. Belefeledkezünk, elmélyülünk, elmerülünk a Krisztuskövetésben? Behúz annyira, hogy már ne tegyünk, hanem csak legyünk? A keresztyénség létezés, flow, áramlat, nem pedig izzadságszagú „csináljukmeg” erőlködés.
