„És azonnal megnyílt Zakariás szája, megoldódott a nyelve, beszélni kezdett, és áldotta az Istent.” (64.)
Nyilván nem szoktunk az ilyeneknek utánagondolni, mert miért is tennénk, de azért a bibliai szereplőknek is van „magánélete”. Legalábbis az életüknek egy olyan része, ami nem szerepel a leírásban, mert számunkra nem fontos, de közben mégis egészen megdöbbentő részletekkel szolgálhat az, ami nincsen leírva. Zakariást ott hagytuk megnémulva, ahol az angyal is hagyta, majd, amikor jön a megszületett gyermek névadása, akkor lép újra színre, s első megszólalásával, amikor Isten megtöri a kilenc hónapnyi hallgatást, ő áldani és magasztalni kezdi Őt! Lelassítom, hogy mindenki megértse. Kilenc hónapig volt néma. Erzsébet teljes terhessége alatt nem tudott megszólalni, gyermeke nem hallhatta a pocakban a hangját, a sok szűrt zaj között nem válhatott ismerőssé az apja hangja, mert nem volt neki. A megszületett gyermeket az apja után akarták elnevezni, logikusan viszi tovább az örökséget, a papnak az örökségét, aki nem hitt az Istennek. Annak a papnak az örökségét, aki várva várt a gyermekre, a kijelentésre, egy angyal szavára, s aki evilági eltompulásának, a hosszú várakozásnak köszönhetően a döntő pillanatban nem tudott és nem akart hinni. Istennek most is más terve van, s Zakariás első megszólalásával bizonyítja, hogy jót tett neki a csend. A kilenc hónap alatt nemcsak egy gyermek fejlődött és született e világra, hanem egy pap is újult erőre kapott, s visszatalált a küldetéséhez, s így már újra szólhatott hangja, áldva és magasztalva a Kijelentés Urát!
