„Bizony, bizony, mondom néktek: aki hisz, annak örök élete van.” (47.)
Ha nem érted a jelentését, talán akkor is használtad már ezt a szót, hogy ámen. Olyan igazolás féle ez, ha valamire áment mondanak, akkor az igaz, vagy úgy van, helyes. Ezért is ezt tesszük az imádság végére, vagy a fontos dolgokat nyugtázhatjuk ezzel: ámen. Két esetben elfogadott az, ha valaki ezzel kezdi a mondókáját, mindkettő eset a szükségről szól. Vagyis, hogy mire van, vagy mire nincs az illetőnek szüksége. Az apáca (aki angol nyelvterületen él) kezdheti ezzel a reggeljeit, vagy pedig Jézus Krisztus a mondókáját. Ez utóbbival foglalkozunk ma, hogy miért is teszi oda a mondat elejére kétszer is, hogy amen, amen. (Ja igen, a Szentírás eredeti nyelvén ez a bizonyos mondat úgy kezdődik, hogy „amen, amen”, amit jobb híján „bizony-bizonnyal” fordítottak le nekünk.) Amikor Jézus valami fontos dolgot akar mondani, valami olyat, ami pontosan azért igaz, mert Ő mondja, ott nem kíváncsi a mi ámenünkre és igenlésünkre. Nem kell, hogy mi igaznak tartsuk, vagyis nem kell, hogy mi rámondjuk, hogy ez bizony igaz, hanem az úgy önmagában is megállja a helyét. Ezzel elveszi a jogot tőlünk arra, hogy mi igazoljuk Őt, hiszen neki erre nincsen semmi szüksége. Azt hiszem, ez az evangélium közepe és lényege, a tőlünk független igazság, ami mégis értünk adatott: aki hisz, annak örök élete van. Pont. Akkor is így van, ha mi valami egészen mást gondolunk, ha mi szeretnénk az üdvösséget meg a feltámadást valami máshoz kötni. Esetleg azt gondoljuk, hogy majd megszolgáljuk, vagy valami tisztítótüzes helyen előre levezekeljük, aztán gyerünk a mennybe. Az örök életnek egyetlen egy feltétele van: azoké, akik hisznek Jézus Krisztusban!
