„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet! (31-32.)
Tudom, hogy nem ez a segítség neked, de elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon a Péternek mondott figyelmeztetés alkalmazható-e ránk is?! Vagy ez csak az „akkor és ott”-ban értelmezhető, egyszeri, szituációhoz kötött, a szokásos teológiai fordulatok. Úgyis ismered mindet. Véleményem szerint a Simon nevét lazán kicserélhetjük az enyémre vagy a tiédre, simán benne van ebben a sztoriban, hogy minket is kikér a Sátán, de! De gondolj bele, a Sátán csak azokat kéri ki, akikben reális veszélyt lát terve meghiúsítására. Még azt is mondhatnám, hogy mennyire hízelgő, hogy egyáltalán beférünk ebbe a csapatba. Van respektünk a Sátánnál és az ő mélygarázsos háza táján. De! És talán ez az egyik legfontosabb „de” ebben a sztoriban. Ha a mondat első fele igaz lehet ránk, akkor biztosan tudom, hogy a második fele is. Mert Pétert sem az tartja meg, hogy amúgy ő mennyire profi katonája Krisztusnak, meg mennyi mindennek volt a tanúja vagy éppen a munkálója. Pétert az tartja meg, hogy Jézus Krisztus könyörög érte és könyörgött érte, hogy legyen elég hite. Ha volt, akkor nem azért volt, mert micsoda tartalékokkal rendelkezett a jó öreg Simon, nem is azért, mert megedzette magát, meg kisujjból jöttek neki a profi tanítványi döntések. Péter ereje Jézus érte mondott imádsága volt. Ezért gondolom azt, helyesebben ezért van az a sejtésem, hogy a mi megtartatásunk sem a tapasztalt valóságban gyökerezik, hanem a Jézussal való kapcsolatunkban. Péternek korábban ugyanazt mondta, mint a többi tanítványnak: „Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, és én örökségül adom nektek az országot, ahogyan az én Atyám is nekem adta azt; hogy egyetek és igyatok az én asztalomnál az én országomban, és trónszékekbe ülve ítéljétek Izráel tizenkét törzsét.” Mi ítélni biztos nem fogunk, de szerintem az ő asztalához odaférünk…
