„Ha pedig madarat akar égőáldozatul bemutatni az ÚRnak, akkor gerlét vagy galambot mutasson be áldozatul.” (14.)
Az egész azzal kezdődik, hogy Isten utat enged magához. Nem zárja el magától az embert, azt az embert, aki elzárta magától az Istent. Igaz, hogy az Édenen kívül kell mindenkinek boldogulnia, de tehetjük ezt abban a tudatban: Isten teret készít a vele való találkozásra. „Ha valaki közületek áldozatot akar bemutatni az Úrnak…”, akkor arra van lehetősége. Az első lépés az Istené, aki meghív, aki a Kijelentés Sátrához vár, aki engedi, hogy gyere és magaddal hozd az árát a találkozásnak. Ez a második lépés: hogy jössz, és hozol magaddal valamit, aminek ára van. A legtehetősebbek marhát, az átlagember kecskét vagy bárányt, a legszegényebbek pedig gerlét vagy galambot. Mindenkinek meg kellett hoznia az áldozatot, ki kellett fizetni az árát annak, amit aztán az oltáron elégettek. Isten még ebben is kedvez az embernek: figyelembe veszi az áldozatvállalás személyre szabott lehetőségeit. Ma, amikor tudjuk, hogy Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata eltörölte az összes többi áldozatot, különösen is felértékelődik az áldozatvállalás fogalma. Nemcsak azért, mert így nekünk már nem kell dilemmázni, hogy marhát vagy birkát, esetleg galambot vigyünk az Isten elé, hanem mert így egységesen mindenki ugyanazt adhatja az Istennek. Hiszen – ha úgy tetszik – ez a rendszer sokkal igazságtalanabb, mivel már nem anyagi helyzethez vagy pénztárcához szabja az áldozatvállalás lehetőségét, hanem magához Krisztushoz. Hiszen Krisztus áldozata mindenkinek elég lehet, de cserébe mindenkinek önmagát kell adnia ebbe a történetbe. Mert – hadd legyek most jó református – lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcsét ne teremjék.
