„Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.” (2.)
Vannak a Szentírásnak olyan mondatai vagy olyan mondat együttesei, nevezzük csak az egyszerűség kedvéért szakaszoknak ezeket, amiket különböző szerepekből különböző módon lehet és kell olvasni és érteni. Mondjuk amikor azt mondja a prédikátor, hogy megvan az ideje a születésnek és a meghalásnak, akkor, ha én egy ereje teljében lévő, jóképű, szakállas, kedves férfi vagyok (a valósággal való egyezés kizárólag a véletlen műve) akkor a születendő vagy éppen már megszületett gyerekeim feletti örömöt „olvasom bele” az igébe. Nem azt, hogy ezek a srácok meghalnak, hanem azt, hogy még sokáig élnek. Ha esetleg egy élettel betelt százéves hasonlóan jóképű és szakállas férfiember vagyok, aki „vágyna már odaát lenni Jézussal”, akkor alig várom, hogy a meghalásnak ideje legyen. Na de akkor az élethelyzetem dönti el, hogy éppen mi szimpi és mi nem a Szentírásból? Ha én vagyok az elkövető, akkor máshogy kell értsem, mintha én vagyok az áldozat? Igen és nem egyszerre a válasz, hiszen az igazság mindig összetett és bonyolult, pláne akkor, ha Isten igazságáról van szó. Mert az, hogy mindennek megvan az ideje, az teljesen független attól, hogy én hol vagyok ebben a történetben. Isten szólt, mert így van, mert nem is lehetne másként. Az, hogy ez mikor és milyen mélységgel jut el az életem középpontjába, az agyam legmélyebb bugyráig vagy a szívem mindenki elől elrejtett mélységéig, az már egészen más kérdés. Amikor valami várt, remélt, és pozitív akkor szeretném azt hinni, hogy értem mozdul az univerzum, ha pedig minden összejön, akkor áldozatként azt hiszem mindenki ellenem fogott össze. A világ rendje és benne a dolgok történésének ideje nem azért van, mert én vagyok valamilyen, hanem azért, mert Isten az, Aki és olyan, Amilyen. Bölcs, Szerető, Igazságos, mennyei Atya, aki szereti gyermekeit.
