„Miután Dávid bemutatta az égőáldozatokat és a békeáldozatokat, megáldotta a népet az Úr nevében.” (2.)
Fel sem mérjük annak jelentőségét, hogy mennyire fontos az áldás az életünkben. Erre egy nagyon kedves barátom ébresztett rá, akivel az első találkozásomkor nem arról beszélgettünk, hogy mekkora a slamasztika, amiben benne van, mennyire szörnyű dolgok veszik körbe, hanem csak ennyit mondott: – Nem érzem áldottnak magam. Az akkori egyszerűsége sokszor tér vissza más és más alakban, de mindig ugyanarra emlékeztet: áldás nélkül nehéz, sőt, szinte lehetetlen élni. Persze a mai kor embere, aki képes magának mindent előállítani vagy megvenni, már nem szívesen használja az áldás szót, előszeretettel hagyva ki mindenből az Istent, gondolva, hogy mi magunk uraljuk az életünket. Régen még azt mertük mondani az esőre, hogy áldás, a születendő gyermekre, hogy áldás, s az anyukák is áldott állapotban voltak, ma már más szavakat használunk. De nem is a használt szavakkal van az igazi probléma, hanem azzal, hogy a szavak mögött csakugyan az-az érzés lakik, hogy már nem vagyunk rászorulva egy szerető és gondoskodó Isten áldására. Pedig az áldás az egyik legszebb és legmagasztosabb tette lehet egy emberi életnek, akkor is ha adja, s akkor is ha kapja azt. Az áldás arról tanúskodik, hogy van bennünk, körülöttünk, vagy akár felettünk egy nagy és minket szerető Isten, aki meg tud és meg akar minket áldani. Az áldás egyedül Tőle jön, tőle kérhetjük el, azért, hogy másoknak adjuk. Áldást nem lehet csinálni, hanem kérni és kapni kell, aztán pedig tovább adni. Merjetek áldást kérni és másokat áldani!
