„Simon Péter megszólalt, és így felelt: – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (16.)
Mindenkinek megvannak a jó kis álarcai, ami mögé elrejtőzhet, vagy ami mögé mások el tudják rejteni. Mert azért az is előfordul, hogy nem mi teszünk magunk elé álarcot, hanem mások akarnak valakinek és valamilyennek látni. Hányan és hányan panaszolják el együtt eltöltött évtizedek után, hogy mennyire nem olyan a másik, mint azt várták, miközben lehet, hogy csak nem vette fel, vagy hirtelen levetette azt az álarcot, amit próbáltak tudva vagy tudatlan ráerőltetni. Amikor Jézus Krisztus megkérdezi a tanítványait, hogy kinek is tartják őt az emberek, akkor ilyen álarc-mentesítési hadjáratot indít a hitek és tévhitek furcsa rengetegében. Mert mindenki akarja valakinek, vagy valaminek látni őt, aszerint, hogy vágyai és reményei valójában mit is diktálnak. Aztán Jézus odafordul a munkatársaihoz, a tanítványokhoz azzal a szándékkal, hogy meggyőződjön arról, ők vajon látják-e az igazi arcát?! Mert a sokaság, a nép talán még megteheti, hogy álarcokat lát, meg hamis reményeket táplál, visszatérő prófétákat vagy római rabigát letörő Messiás királyt várva, de a tanítványoknak látniuk kell a lényeget, az igazi Krisztust. Simon Péter bizonyságtétele arról beszél, hogy lehet Jézus Krisztust annak látni, aminek Őt az Isten elküldte erre a világra. Lehet az álarcok, az elvárások, a remények vagy a félelmek mögé nézni és látni a valóságot, hogy ki is az, akinek a követőivé lettünk. A tanítvány mindig kell, hogy lássa mesterét, úgy ahogyan van, s nemcsak úgy, ahogyan mások meghatározzák.
