„Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” (22.)
Vannak olyan filmek, amiket kötelezővé kellene tenni az egyházi emberek számára, gondolok itt minden papra, elöljáróra, tagra, meg minden nem tagra, kritikusra és köpködőre, csakhogy leegyszerűsítsem az egyházhoz így vagy úgy kötődők kategóriáit. Az egyik ilyen egy dán műremek, az „Ádám almái” amelyben egy evangélikus pap küzdelmeit láthatjuk, miközben egy igazi Ádám, bűnös és romlott ember próbál szabadulni tőle, meg a változás lehetőségétől. Ádámnak sütnie kell egy almáspitét, addigra talán megváltozik az élete. Átél pár csodát, egy-két komikus élményt, egy-két nagy találkozást, aztán Ádám változik. A film tanulságos és vicces, szeretni kell hozzá a skandinávokat, meg kell hozzá egy kis önkritika. Az első Ádám ránk hagyta örökségül, hogy porként majd visszatérünk a porba, míg Krisztus ezt teszi semmissé és lehetőséget ad nekünk az újrakezdésre. Nemcsak az Ádámoknak, hanem minden embernek ez az egy lehetősége van, hogy az élete ne csak Húsvét előtt érjen valamit, hanem utánna is. Krisztus Ádám szűkösre szabott kereteit tágítja határtalanná, ahol az ember végre Istenre találhat, s az őt megillető és neki eltervezett helyre kerül.
