„Hiszen nem a törvény hallgatói igazak Isten előtt, hanem a törvény megtartói fognak megigazíttatni.” (13.)
Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.
Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.
– Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? – kérdezte tőle.
– Tessék beülni – mondta a csónakos.
Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.
– Mit gondol? – kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. – Ide látni még a partról?
– Még ide – mondta a csónakos.
Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.
– Még most is? – kérdezte az író.
– Még most is – mondta a csónakos.
Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.
– Még most is ide látni? – kérdezte az író.
A csónakos körül nézett.
– Ide már nem.
Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.
– Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi – mondta. – Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.(Örkény I.)
Ez az abszurd csúcsa, elhinni, hogy az, aki megírja, az képes is lesz megcselekedni. Abszurd, ahogyan az író azonosítja magát főhősével, s megpróbálja kivitelezni a lehetetlent. Nem is találok ehhez jó hasonlatot. Talán egyet. Éppen olyan abszurd, mint azt gondolni, hogy az üdvösséghez elég az Isten igéjét „csak” hallgatni. A templomok tele vannak ezzel az abszurddal. Vagy üresek, s akkor nem ezzel vannak tele. Nem elég hallgatni, hanem tenni is kell. Ad absurdum!
