„A főpap erre megszaggatta a ruháit, és így szólt: „Mi szükségünk van még tanúkra?” (63.)
Néha látva önmagam vagy a mások őrültségeit szoktam felsóhajtani: ez már a vég kezdete. Nem biztos, hogy komolyan gondolom, de néha talán jobb is, hogy nem gondolok bele: ez már csakugyan a vég kezdete. Akkor, amikor előttem a rendőr nem használva megkülönböztető jelzést átmegy a „sárgáspiroson” úgy, hogy az index sem működik, miközben neki kellene példát mutatnia: ez már a vég kezdete. Akkor, amikor azok, akik nevelni és vezetni hívattak önmaguk is vezetésre és nevelésre szorulnak: az már a vég kezdete. Akkor, amikor vannak olyan gyülekezetek, ahol az emberek szegénysége és rászorultsága mellett képesek mások segítése helyett méregdrága üvegablakokra pénzt költeni: ez már a vég kezdete. Akkor, amikor az egyház nem ismeri fel, hogy az Isten áldásának előfeltétele, hogy az Ákánokat megnevezzük (ha nem lenne meg ez az ószövetségi történet, nagyon tanulságos csak ajánlani tudom, egy Ákán nevű ember mohósága az egész csatát meghatározza, addig nem is nyerhetnek a zsidók, míg nem likvidálják a tagot – Józsué 7) és magunk közül eltávolítsuk: ez már a vég kezdete. Akkor, amikor a jogot és törvényességet képviselő nagytanács, vád nélkül az ünnep ellenére letartóztatja, két tanú egybehangzó vallomása nélkül halálra ítéli, minden törvényesség ellenére leköpdösi és megveri a Messiást: ez már a vég kezdete. Ilyen furcsa a mi Istenünk: akkor, amikor mi azt hisszük, ez már a vég kezdete, Ő ott is képes valami újat, valami jobbat, valami csodát létrehozni. Ha tehát azt gondoljátok, itt a vég, vagy annak a kezdete, akkor végre elkezdhettek reménykedni, hogy Isten megmutathatja a hatalmát és a véget kezdetté formálhatja.
