„… és erről beszéltek egymás között: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” (3-4.)
Minden embernek van kedvenc témája, amiről lehet és kell is beszélni, amit meg kell másokkal osztani, ami foglalkoztat és érdekel minket. Ez egy nagyon jól körülhatárolható téma, hiszen mindenkinél ugyanaz, mert miről is szeretünk a legtöbbet gondolkodni, mi az, ami igazán érdekel minket? A válasz egyszerű: önmagunk. Mindig ez a téma. Mi van velünk! (Mielőtt el kezdenénk sikoltozni, hogy de nem is, mi nem vagyunk ilyenek, mert mi, meg amúgy is… jusson eszünkbe, hogy az ember ettől ember. Ez nem viselkedés, ez egy állapot. Egyszerű a példa: Én nem szoktam önzően viselkedni, sőt önzetlenül, de mégis önző vagyok, mert az önzőség az egy állapot. ööööö vagy de?!) Az ember miközben az önzetlenség útjára indul, miközben másokért tesz, miközben nagy dolgokat visz véghez, vagy ezekre készülődik, ugyanabban az emberi állapotban van, ahol csak az „én” számít. Azt hiszem Krisztus feltámadásának egyik legfontosabb bizonyítéka pontosan az, hogy az ember képes témát váltani. A Krisztus sírjához igyekvő asszonyok kedvenc témája ugyanaz a mély emberségünket érintő téma: mi lesz velünk? Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ, hogy jutunk majd be a sírba, hogyan visszük véghez a küldetésünket? Jó ez a téma. Évezredek óta ez ment. Mi van velem és mi lesz velem? Krisztus halála és feltámadása igazi témaváltás, hiszen Isten pontosan benne mutatja meg, hogy mi van veled, velem és velünk! Krisztus feltámadása után ez már nem kérdés! Tudjuk, hogy mi van velünk. Isten szeretete képes volt létrehozni a megváltás csodáját. Többet nem választ el minket semmi egymástól. Jézus nemcsak tanította, hogy szeresd az Isten és a másik embert, hanem lehetővé is tette ezt: nincs szakadék köztem és az Isten és a többi ember között. Pedig volt szakadék. Igen nagy volt. Kár ezen a témán többet rágódni. Volt, nincs. Ideje témát váltani.
