„Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el;” (37.)
Nyuszika építkezik, de nincs létrája. Tudja viszont, hogy a rókának van és gondolja, kölcsönkéri. Ahogy megy a rókához, útközben azt gondolja, lehet, hogy nem is adja oda neki a létrát. Ahogy megy tovább, eszébe jut, hogy őt biztosan lenézi és utálja a róka, és biztos nem is adja oda neki a létrát. Még tovább megy és az is eszébe jut, hogy lehet, hogy a róka még be is fog neki szólni, hogy neki még létrája sincs. Odaér a rókához, bekopogtat, a róka mosolyogva kinyitja az ajtót: – Szia, nyúl komám miben segíthetek neked? Erre a nyuszika: – Tudod mit, róka? Fordulj fel a létráddal együtt!” Amikor nekiindulok, hogy Jézus Krisztushoz menjek, olyan vagyok, mint a nyuszika: előfeltevések, kérdések, hergelem magam. Az első gondolatom ez: Én is mehetek hozzá? Hiszen tudja jól, milyen ember vagyok, tudja jól, hogy mennyi ostobaságot követtem el, kiket bántottam meg, mikor káromoltam az ő nevét, mikor nem viselkedtem hozzá méltóan. Hogyan is mehetnék én hozzá, hiszen nem nagyon érdekelnek ezek a „templomos” dolgok, meg azt sem tudom, hogy hol keressem őt. Meg egyáltalán, mit fog szólni hozzám, amikor én is annyira szörnyű embernek tartom magam, miért is törődne ő velem? Egyáltalán lesz helyem nála, kellek én neki, van még számomra is remény? Ezekre a kérdésekre itt áll egyben a válasz és a felelet, amely minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az Isten eredeti terve – amelyben Ő és az ember szeretetkapcsolatban állnak – nem változott meg, sőt! Jézus Krisztusban vált valóra, hogy az Istennél mindenkinek helye van. Nem számít, mit cipelsz teherként, nem számít, mi nyomja a lelkedet, nem számít, hogyan jössz, nem fontos mennyire messze vagy most az Istentől, csak az számít, hogy gyere. Jézus Krisztus téged is vár, és ő nem fog elküldeni, ebben biztos lehetsz. Csak felejtsd el a kétségeket, az előképeket, hagyd a kérdéseket, ne morfondírozz, ne hergeld magad, hanem csak egyszerűen gyere!
