„Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.” (27.)
Itt nem Bruce Willis próbál kétnapos borostával, enyhén tépett trikóban megmenteni egy autista kisfiút a csúnya gonosz amerikai hadseregtől, (ez ugye a „Kód neve: Merkúr” movie gyors összefoglalója), hanem mi próbáljuk meg, nap, mint nap értelmezni önmagunk. Mi reformátusok (aki nem az, vagy nem tudja mi az, nézze meg egy középkategóriás lexikon idevonatkozó szócikkét, abból meg tud mindent), akik nap, mint nap egymásnak ezzel a furcsa kódolt üzenettel köszönünk: Á.B. azaz, Áldás, békesség. Nem hiszem, hogy minden kimondásnál utána gondolunk, vagy csakugyan ezt is kívánjuk a másiknak, sokkal inkább jól bevált rutin, amely valahonnan nagyon mélyről, egy még régebbi rutinból származik. Jézus korában is a kor vallásosai is így köszöntötték egymást: Béke, vagy békesség, vagy ahogy a Jobbik háza táján szokták mondani, Shalom. Ez az a béke, amit a világ adhat, foghegyről odavetve, méregtől sziszegve, átgondolatlanul, szokásból, de még ha a legjobb szándékkal és beleéléssel is mondjuk, akkor is csak üres szó, éppen olyan üres, amilyet a világ adhat. Jézus Krisztus békéje nem ilyen, nem kell nap, mint nap egymásnak mondogatnunk, mert nem szóban és nem beszédben, hanem az emberi tetteknek a legmélyebb szintjén szerezte meg nekünk ezt a békességet. Áldás békesség. Közöm nincs hozzá, hiszen nem tettem semmit és nem is teszek sokszor a másik áldott állapotáért vagy békéjéért, egy szép szokás, s tartsuk is meg annak. Igazán akkor lehet több ez, mint egy szokás, s mint egy szép köszönés, ha olyan emberek használják, kívánják, akik meg is tudják élni, s olyan emberek tudják megélni, akik elfogadták Krisztus nem világi békéjét. Amiért Ő megküzdött, amiért Ő meghalt, s amit éppen küzdelmével és háborúságával, szenvedésével és halálával szerzett meg nekünk. Erre egyedül Ő volt képes, s ez az egyedüli békesség nyugtathat meg minket teljesen és maradéktalanul.