„Az ÚR azonban ezt mondta Mózesnek: Ha csak az apja köpte volna szembe, akkor is szégyenkeznie kellene hét napig. Zárják ki a táborból hét napra, és csak azután fogadják vissza!” (14.)
Az elkövetkezendő kb. fél év mém áradata fog még X-Faktor Mirjam és Gáspár Laci kis purpárléjáról szólni. Ha valaki lemaradt az amúgy is egyre gyengébben teljesítő ertéel amúgy is mélyebbre már nem süllyeszthető műsoráról, akkor az X-faktor jelen szériájában volt egy hölgy, aki úgy harangozta be magát, hogy ő már énekes. Lemezt hozott a zsűrinek ajándékba, aztán sikerült neki egy olyan produkciót letolnia, aminek a végére aztán volt szópárbaj, mikrofon hajigálás, és Gáspár Laci zárszava, aki ezzel utasította rendre az illető hölgyet: Menjél csaje haza magadnak. Csaje hazament, zsűri meg dolgozott tovább, de jól mutatja az egész sztori azt a szintet, ami minket modern embereket jellemez. Az önkritika teljes hiánya, a kritika elfogadásának teljes hiánya, és a hiány hiánya az emberekben. Döbbenetes, hogy itt tartunk és tarthatunk, a média által sugallt valóság kinevelt egy olyan emberfajtát, aki azt hiszi, hogy bármit lehet, bármit szabad, bármi jól áll, bármi lehet belőle és tessék ezt mindenkinek kritika nélkül elfogadni. Ha mások nem, talán mi, akik tudjuk, értjük és reménység szerint éljük is az Élő Isten szavát, kell, hogy emlékeztessünk mindenkit Isten akaratára. A jó és gonosz megkülönböztetésének isteni képességét az ember magához ragadta, s e szerint kellene élnie az életét. Érzékelnie, hogy hol van a határ, érzékelnie, hogy mi az, ami igaz, ami szép, vagy éppen ami hamis és kibírhatatlan. Az embernek érzékelnie kellene, hogy mi az, ami szégyenteljes, milyen az a helyzet, amikor az embernek a szemét le kellene sütnie, s mi az, amire igazán büszke lehet. A kettőt illenék nem összekeverni, s vállalni mindazt, ami vagy az egyikből vagy a másikból származik. Mert van amikor maradni kell, meg büszkén helyt kell állni, meg van amikor csendben haza kell menni csaje….
