„Mi következik azonban ebből? Ha egyesek hűtlenné váltak, vajon az ő hűtlenségük megszünteti-e Isten hűségét?” (3.)
Van az úgy, hogy hűtlenek vagyunk. Valami feltör ősemberünkből, nagyon mélyről, ösztönként, ellenállást nem tűrve jön a felszínre. Az emberségünk egyik legmegrázóbb bizonyítéka, hogy képesek vagyunk a hűtlenségre. Nem hinném, hogy itt most csak a férfi – nő párkapcsolatában kellene ezt az egészet értelmezni, hanem sokkal inkább egy korábbi döntésünk és elköteleződésünk iránti hűtlenségről van itt szó. Hűtlenek vagyunk a szavainkhoz, a tetteinkhez, az elveinkhez, s csakugyan, a különböző minőségű emberi kapcsolatainkhoz is. Hűtlenségünket általában a világ ugyancsak hűtlenséggel viszonozza, megszokott rendje ez az ember életének. Sajnos. „Hűtlenek vagyunk: végül mind elindulunk, Száz mosolyt kapunk, de csak könnyeket hagyunk… Hisz gyermekek vagyunk, s már sosem változunk,-…” énekelte egyszer az Emberek formáció híres Mama számában. Igaz, ők a Mama könnyeit emlegetik, míg mi a Papa (éljen a Viskó J ) könnyeire gondolunk. Vagyis, mi is van azzal az Istennel, akihez mi hűtlenek vagyunk? Mert gyermekek vagyunk, és csakugyan hűtlenek, sajnos még hozzá is, aki maga a Hűség! Isten a mi hűtlenségükre, mégsem hűtlenséggel válaszol, a mi ostobaságunk, a mi kicsinyességünk nem változtat semmin. „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted. Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem. Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem.” (51.zs). Dávid egyik legszebb zsoltára pontosan abból az érzésből fakad, abból a hálából, hogy az ember hűtlensége ellenére, az Isten hűséges marad. S ez az újra megújuló kegyelem és hűség az, ami egyszer, talán minket, hűtleneket is, hűségesekké formálhat.
