„de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról.” (21.)
Történt egyszer, hogy olyat hallott, ami teljesen megdöbbentette. Mi több, egyenesen kiakasztotta, hiszen el sem tudta képzelni, hogy ilyen megeshet. Pláne vele! Mert mindenki gyarló és hibázik, de vannak, akik mégis kívül esnek ezen a körön. Így, hogy a hírt leellenőrizze, gyorsan vette a tintát és a papirost, s megírta kedves tanítványa szüleinek, hogy igaz-e amit hallott szeretett gyermekükről?! Jó két hét múlva már érkezett is a válasz, egy kicsinyke papiros, rajta a tömör és jól irányzott üzenet: János 9:21. Sokáig töprengett, hogy mi is akar ez lenni, majd felkapta Bibliáját és sietve kereste ki az idézett részt. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról! – így hangzott az evangélium. El is szégyellte magát. Hiszen tanítványa már rég betöltötte a harmincat, s illet volna neki írni először, így vette a tintát s új levélbe kezdett, megírva volt diákjának, hogy kitől mit hallott, s hogy igaz-e a hír, s tud e segíteni valamiben? Nemsokára jött is az egyenes és őszinte válasz, s igen jó kis emberi kapcsolat kerekedett ki ebből az egészből. Mert aki felnőtt, azt ne kezeljük gyermeknek, s fordítva is igaz, kár lenne gyermekeinket a felnőttség felelősségével ideje korán terhelni. Hol van a határ? Ott ahol az ember felelősséggel tud beszélni önmagáról, ahol tudja vállalni szavainak és tetteinek igazi és valós következményét.
„Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.”
(1Kor 13:11)
