Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?” (8.)
Ha nagyon leakarnám egyszerűsíteni ezt a mai szösszenetet, akkor azt kellene írjam, hogy mekkora felhajtás megy azért a tizenegyezerhatszáz forintért! Nem is értem. Egy átlag lasagne a családnak kb ennyibe fáj eme napfényes országban, ahol határainkról visszapattannak az árak, a szankciók, a migránsok meg ki tudja még mi. Ennyi. Nem mondom, ha elveszítek ennyi pénzt én is keresem: pénztárca, kabátzseb, nem esett-e ki valahol, de az biztos, hogy a lakást nem túrom fel utána, nem takarítok ki, és egy kis idő múlva fel is adnám a keresést. Nem mintha nem lenne rá szükségem, hanem mert egyszerűen egy bizonyos ponton túl nem érné meg a fáradozást, és biztosan azzal nyugtatnám magam, hogy vagy „majd meglesz”, vagy „olyan helyen hagytam el, ahol sohasem lesz meg”. Jézus példázatában a botrányos pásztorkép után jön a még botrányosabb női példa, ha eddig nem kaptak idegbajt a farizeusok, akkor majd most kapnak. De az igazi botrány nem az, hogy egy férfivezérelt társadalomban mit tesz egy nő, hanem, hogy ez a nő sokkal többet tesz azért ami elveszett, mint azok, akik ezt a példázatot hallgatják. A vallásos elit húzott egy vonalat, és szinte mindenki a másik kategóriába került, oda, ahol ők nincsenek. Az áldatlanok, a tisztátalanok, a bűnösök, a pogányok, a koldusok, a leprások, az ellenzékiek, a libsik, az LMBTQ-sok, akik nem olyanok, mint mi, akiknek bűneik hamarabb kiáltanak az égre, mint a mieink. Jézus Krisztus példázatában az a hihetetlen, hogy ez az asszony micsoda energiákat mozgat meg, hogy megtalálja azt, ami elveszett. Addig megy, addig keresi, amíg meg nem találja. Ezt tette értünk Isten a Krisztusban, addig ment, addig keresett, míg megtalált minket, azért, hogy mi is addig menjünk, míg meg nem találunk másokat…