Annyi mindent, sőt, mindent meg lehet bocsátani, egyetlen egy dolgot kivéve. Ezt mondja Jézus Krisztus, nem rád és nem rám gondolva, hanem önmagára nézve. Magyarul ez nem arról szól, hogy te és én mit tudok vagy nem tudok megbocsátani, hanem arról, hogy mi az, amit az embernek nem lehet megbocsátani. Megfeszíteni, leköpni, megalázni az Isten Fiát a világ előtt? No problem. Megbocsátva. Ő maga kéri: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek. Megtagadni, letagadni, hogy ismered őt? Ejnye-bejnye, de Péternél is megtörténik a rehabilitáció, Uram te tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. Szóval Isten oldaláról a megbocsátás készsége nyitva van, még egészen extrém helyzetekben is, nyilván vállalni kell a következményeket, mint mondjuk Dávid a „Betsabés” kaland után, az más kérdés, hogy vajon én meg tudnám-e magamnak bocsátani, ha a gyerekem az én bűnöm miatt halna meg?! A megbocsáthatatlan bűn a Szentlélek káromlása, ami pontosan azt jelenti, amiről itt olvasunk. Jézus az, Aki, és Annak az erejével cselekszik, aki elküldte Őt. Csodái, tettei, egész lénye a Szentlélek letagadhatatlan valósága és bizonyítéka, és erre azt mondják a farizeusok, hogy nem a Lélek, hanem a Gonosz cselekszik benne és általa. Mi az ítélet? Az, hogy a világosság eljött a világba, és vannak, akik elhúzódnak előle, be a sötétségbe, mert ott jobb. Ez a Szentlélek káromlása: megtagadni Jézust, miközben látod ki Ő, hallod mit tanít, Ő felragyog és te sötétbe húzódsz. A sötétben maradás a bűn és egyben a büntetés, miközben itt a Fény és meg lehet fürdeni benne.