„Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (15.)
Olyan jó lenne ha Jézus Krisztus emberszeretete, tapintata és empátiája mai tanítványaira is jellemző lenne. Valahogy úgy érzem sokkal hatékonyabbak tudnánk lenni, ha a krisztusibb arcunkat mutatnánk a világnak. Jézus becsatlakozik egy sétába, egy beszélgetésbe, figyel, fülel, kérdez, ahogy Lukács írja: együtt megy velük. Az Egyház egyik legnagyobb kudarca ebben keresendő, mert mi nem akarunk kimozdulni, nem akarunk az emberek mellé szegődni, nem akarunk velük együtt menni, pláne nem inkognitóban. Pedig a fene tudja, mintha ez sokkal jobban működne, mint a mi módszertanunk. Ha Jézus úgy csinálta volna mint mi, akkor áll a jeruzsálemi templomban és keményen szidja a híveket, akik nem jönnek be a templomba, közben egekig magasztalja Pilátust, aki elég pénzt adott a templom felújítására, majd erős megjegyzéseket tett volna a samáriaiakra, akik nem olyanok, mint ő és amúgy is meg van írva… ha netalán megszállja a modernitás szelleme, akkor lehet elmegy az emmausba vezető útra, de mivel marhára nem kíváncsi, hogy a tanítványok mibe vannak, már messziről felfedi magát, hat dombon áthallatszó áldás békeséggel üvölti bele mindenki tudatába, hogy ím megérkeztem, gyorsan ledarálja, hogy mi is történt jeruzsálemben és mindenki lesz szíves így érteni, Kleopást helyre teszi dogmatikailag és addig nem töri meg a kenyeret, míg lassan, és hangosan, mint az óvodások együtt el nem mondják a „Jövel Jézus légy vendégünk..” imádságot, függetlenül attól, hogy Ő amúgy ott van. Jézus nem ilyen. Hallani akarja miben vannak, érteni akarja mit gondolnak, mélyebbre akar nézni, mint a felszín, motivációk, érzések, és majd a belső szoba csendjében engedi, hogy felismerjék és a találkozás ezzel a csendes szelídséggel életváltoztató jellé legyen. Ma egyre kevesebb az ilyen jel, talán mert ilyen „együtt menős” egyház kellene, hogy legyünk…
