„De azok hangos kiáltásokkal sürgették és követelték, hogy feszítsék meg. És kiáltozásuk győzött.” (23.)
Szegény Pilátus, de hiszen ő megpróbálta, mindent megtett, valójában ő is csak a körülmények áldozata, mint mindenki. Pont, mint én, vagy mint te. Teszünk valamit, ami gáz, amit nem kellene, és rögtön okoljuk a körülményeket, vagy a másik embert, esetleg egy embercsoportot, és amikor a dolgok úgy alakulnak, akkor szomorúan nyugtázzuk: ez van. A kiáltozásuk győzött. Szerintem Tiberius császár procuratorát nem a tömeg hisztije és hangossága győzte meg, hanem az-az egyszerű felismerés és bölcs belátás, ami igaz végtelenül önző, de közben emberileg teljesen érthető: nem menthette meg magát is és Krisztust is. Pilátus saját magát választotta. Ez ennyi. Egy nagy balhé az állásába, egy még nagyobb az életébe került volna, mosta kezeit, az áldozat vére a zsidókra és leszármazottjaikra száll, marad a helytartó sikersztorija abban a mederben, ahol ő azt látni szeretné. Az egész Jézus ügy azóta is így dől el mindenki életében, mert eljön a pillanat, amikor választanom kell Közte és önmagam között. Éljek én, mintha mi sem történt volna és haljon meg Ő, vagy éljen Ő bennem és haljak meg én. A válasz egyértelmű: Aki elveszti az életét énértem, mondja Jézus, az megtalálja azt. Isten országának ez a fordított logikája a megváltás csodája, amit vagy elhiszünk és megélünk, vagy nap, mint nap kiszolgáltatjuk Krisztust azzal, hogy nem Őt, hanem saját magunkat választjuk!
