„Ott így kezdték vádolni: Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király.” (2.)
Átnyálazva az elmúlt tizenhárom év reggeli szösszeneteit, rá kellett ébredjek, hogy a rengeteg példa és illusztráció közül valahogy a jogi és bírói gyakorlat kérdéskörei kimaradtak. Gondolkodtam ám rajta, hogy miért is, mert kb. annyira értek a csillagászathoz, mint a bírói gyakorlathoz és arra jöttem rá, hogy ez mégis egy olyan téma, ahol az embernek azért vannak fenntartásai. Na jó, egy-két bírós poén becsúszott, de semmi komoly, egészen mostanáig. A régi római jogban ugye ott volt az elv: „nemo judex sine actore” , amit úgy lehetne visszaadni magyarul, ha tudnánk latinul, hogy a „vád nélkül nincsen bíró”. Ez a mai modern gyakorlatban úgy fejlődött tovább, hogy a vádló vádol, a védő véd, a bíró pedig felügyeli az eljárást, aztán dönt, vagy kimondja azt, amit a bemutatott bizonyítékok eldöntenek. Jézus ellen, amit igazán fel lehetne hozni, azt vádlói nem hozzák fel, pontosan tudják, hogy nincs az a világi hatalom, ami megmozdulna arra, hogy ez az ember gyógyít, meg halottakat támaszt fel, jóllakat ezreket és olyasmiket tanít, hogy érdemes a másikat legalább annyira szeretni, mint önmagunkat. Éppen ezért kellet valami ütőset felmutatni, valamit, amire egy rendes hivatalnok és bíró már hagyja magát bevonni az eljárásba, márpedig ezek a vádak azért sokkal hangzatosabbak, mint a valóság. Lázít, félrevezet, törvényszegésre csábít ráadásul királynak kiáltotta ki magát, még szép, hogy bűnös, még szép, hogy halálra vele. Nos derék jó farizeus barátaim, hát így vagyunk mi nap, mint nap ezzel a híres Krisztussal: vádelvek, hogy miért is nem engedelmeskedünk neki, miért is adjuk halálra, mindig találunk hihető kifogást és indokot, hogy mit miért ne. Ő pedig csendben és némán, kifogások és mentegetőzés nélkül megy fel minden akkori és mai farizeusért is a keresztre. Ez is egyfajta bizonyítási eljárás, a végén egy minket felmentő ítélettel…
