De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem!” (18.)
Ti nem szoktatok még unalmas értekezletekre és végeláthatatlan szájmenésekkel teletűzdelt mítingekre járni. Remélem soha nem is tudjátok meg milyen az, mert egy munkatársi és szakmai megbeszélés is lehet hatékony, kreatív, inspiráló, nekünk sajnos a cégen belül ebből van kevesebb. Szóval ülsz egy teremben, veled együtt ül még másik negyven hasonszőrű, és miközben az áldott szónok éppen monológja nyolcadik percébe csap bele, úgy, hogy az előző hétnek sem volt értelme, te pedig arra gondolsz, hogy nem volt annyi eszed, hogy valami mondvacsinált indokkal szkippeld az egészet. Ott lehetett volna a neved az elején, amikor is ugye felolvassák, hogy ki az, aki nincsen ott, mert előre szólt és így a „kimentését kérte”. Ilyenkor a lelkes középvezető megfürdik önmaga dicsőségében, hogy lám-lám, cégen belül rend van, mert íme megírták neki, hogy ki nem lesz ott, még az indokot is részletezték, így a kimentést kérték, és azt meg is adják. Ezzel csak az a baj, hogy az, amiről Jézus itt beszél, az nem pont ez az unalmas szituáció, nem egy délutáni míting, nem egy szülőértekezlet, nem egy olyan történés, aminek a lényegét kiküldhetnék emailben is, mert dönteni nincs miről, találkozni meg nem jó a többiekkel. Itt valójában a megmentésünkről van szó, és aki innen kimenti magát, az valójában a megmenekülésétől menekül meg, vagyis elveszik örökre. Ez annyira abszurd, hogy valójában sikítva kellene röhögnünk ezen az egészen, mert hát ki lenne annyira ostoba, hogy meg akarjon menekülni attól, hogy megmeneküljön? Jézus példázatában a megrázó az indok, a „mit mire cserélek” probléma. Feladni az üdvösséget földért, pénzért, egy emberi kapcsolatért? Simán. Egytől egyig mentegetőznek, egytől egyig úgy döntenek, hogy nem kell nekik a Krisztusban elnyert győzelem. Sajnos…