„Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton?” (16.)
Eredetileg a képmutatásról akartam írni, arról a vallásos gőgről és hazug törvényeskedésről, ami a ma egyházának éppen olyan erősen mérgezője, mint Jézus korában is volt. Aztán valahogy Isten Lelke lecsendesítette bennem a vihart és meg kellett értsem, nem állíthatjuk fókuszba az emberi kicsinyességet és primitív önigazolást, szemben a létező legnagyobb kegyelemmel és örömmel. Mert a meggörnyedt asszony történetében persze ott van az emberi nyomorúság, a beteg ember reményvesztett vergődése és ott van az egyház makacs hazugsága, a vallásos keretekhez való ragaszkodás álcája mögé bújt kicsinyes féltékenység és önféltés. De ebben a történetben ott van valami sokkal, de sokkal fontosabb. Úgyis mostanság dobálják kifelé az Oszkár esélyeseket, egy kilenc jelölést bezsebelő filmet ajánlok megnézésre, igaz abban nem 18, hanem „csak” 12 év rabszolgaságról van szó. Ott is a kegyetlenség, az emberi kicsinyesség dominál, a főszereplő hegedűművészt eladják rabszolgának, nem is akárkihez kerül, de az egész filmen végighúzódik a sok-sok megaláztatás mellett valami egészen felemelő is: a remény. Ez a nő túl régóta fogoly, túl régóta vágyik gyógyulásra, szinte azt hihetnénk a helyzete reménytelen, és akkor megjelenik az életében a Remény. Krisztus megérinti, meggyógyítja, a helyi pap meg azon duzzog, hogy ezt lehetett volna tegnap is, és ő, akinek feladata lenne a hálaadás, elfelejt köszönetet mondani az Istennek. Drága megkötözött, rabságban szenvedő, beteg, elfáradt szeretett embertársam. Ne rettentsen el az egyház esetleges közönye, duzzogása vagy éppen álszent képmutatása (és hála Istennek annyi kivétel van), mert a lényeg nem az általunk sugárzott reménytelenség, hanem az Egyház Urának, Jézus Krisztusnak az a szándéka és vágya, hogy ő élő reménységként képes megtalálni és megszabadítani azt, aki elveszett és azt, aki rabságban szenved.
