„Ahol a tetem, oda gyűlnek a saskeselyűk.” (28.)
Jézus tanítványaival félrevonul, hiszen kérdezni akarnak tőle valami borzasztó fontosat. Őket is érdekli, belülről feszíti a kérdés: Hogyan lesz végünk? Hogyan lesz ennek az egésznek vége? Mikor lesz vége? Milyen érdekes, hogy az ember, aki szakított magának a jó és rossz megkülönböztetésének isteni gyümölcséből, mégsem erre koncentrálva éli az életét. Kérdéseink és vizsgálódásunk végső pontja az a fa, amiről nem tudtunk szakítani. Még azokat is érdekli ez a téma, akiknek Krisztus örök életet ígért. Ez a legvégső meghatározottságunk, a legégetőbb kérdés: Hogyan lesz ennek az egésznek vége? Jézus válasza sokrétű, komplex, bizonyos részeit egyből fogjuk, másokat évszázadokig elemezgetnek hittudósok és végítélet szimpatizánsok. Csak képzeljük el a jelenetet, ahogyan Jézus egyre mélyebbre és mélyebbre enged minket betekinteni a végső valóságba, egyre intimebb titkok tárulnak fel, aztán egyszer csak azt mondja: Ahol a tetem, oda gyűlnek a saskeselyűk! Na ekkor elindulhatott a „Mire gondolt a költő?!” klasszikus gyötrődés, mit szimbolizálhat a keselyű, a tetem, s vajon a saskeselyűk balról jobbra köröznek, látva a lemenő napot belefulladni a Genezáret tavába, s ürüléküket – jóreménység szerint – Samária felett szőnyeg bombázzák-e szét?! Nos, Jézus itt azt mondja, amit mondott, s arra gondolt, amiről beszélt. Nincs ebben sem több, sem kevesebb. Ahol valami döglődik, haldoklik, ott szépen lassan gyülekeznek azok, akik messziről megérzik a halál szagát. Nyugodtan köröznek, s amikor az áldozat fogyasztható, akkor leszállnak lakmározni. A hullát nem látod messziről, de ha látod, hogy köröznek dögkeselyűk a magasban, akkor sejtheted, hogy nem észak jerikói körtáncot járnak, hanem enni fognak. Ilyen egyszerű. Vannak jelek, amik messziről látszanak, ezeket nem kell túlgondolni, csak fel kell ismerni.
